Suzumiya Haruhi mélabúja (Suzumiya Haruhi no Yūutsu)

Előszó

Mikortól nem hiszek a Mikulásban? Az igazat megvallva, ez a fajta butuska kérdés nem bír igazi jelentőséggel számomra. Habár, ha azt kérdeznéd, hogy mikortól nem hiszem, hogy a piros jelmezes öregember a Mikulás, akkor magabiztosan mondhatom: Sohasem hittem a Télapóban, soha. Tudtam, hogy a Mikulás, aki az óvodai karácsonyi ünnepségen jelent meg, csaló volt, s most, hogy visszagondolok, minden csoporttársam szemében ugyanaz a hitetlenség tükröződött, amikor azt figyeltük, hogyan színleli tanárunk a Télapót. Bár sosem láttam ahogy anyám megcsókolja a Mikulást, eléggé gyanús volt számomra egy olyan öreg embernek a létezése, aki csak Karácsony estéjén dolgozik.

Ennek ellenére egy kicsit tovább tartott rájönnöm, hogy az effektdús "jó fiúk a gonosz szervezetek ellen" képregények földönkívülijei, szellemei, szörnyei és parafenoménjei nem léteznek. Nem, várjunk csak, valószínűleg rég rájöttem, csak nem akartam elfogadni. Mélyen a szívemben még mindig arra vágytam, hogy ezek a földönkívüliek, szellemek, szörnyek, parafenoménok és gonosz szervezetek hirtelen előttem teremjenek. Unalmas, normális életemhez hasonlítva, ezen csillogó műsorok világa sokkal izgalmasabb volt, én is abban a világban akartam élni!

Én akartam lenni, aki megmenti a földönkívüliek által elrabolt és egy edény formájú erődbe bebörtönzött lányt. Én akartam lenni, aki bátorságával, intelligenciájával és megbízható lézerfegyverével harcba száll a jövőből érkezett gonosztevőkkel, akik a saját malmukba akarják hajtani a történelem folyását. Én akartam lenni, aki démonokat és szörnyeket söpör el egyetlen varázsigével, csatákat vív gonosz szervezetek mutánsai vagy médiumai ellen és telepatikus küzdelmekben vesz részt!

De várjunk csak egy kicsit. Ha valóban megtámadott volna egy földönkívüli vagy bármi hasonló, mégis hogyan harcolhattam volna ellene? Még egy csipetnyi különleges képességem sincs!

Nos hát, ez hogy tetszene? Egy nap egy titokzatos új tanuló érkezik az osztályomba. Azon kívül, hogy tényleg egy földönkívüli vagy a jövőből jött, és telepatikus képességekkel rendelkezik. Amikor összetűzésbe kerül a rossz fiúkkal, csak annyit kell tennem, hogy megtalálom a módját, hogyan keveredjek bele a háborújába. Ő fogja megvívni az összes küzdelmet, nekem csak az ő segítőkész haverjának kell lennem. Istenem, ez nagyszerű, milyen okos is vagyok!

Vagy talán, ha ez nem működik, mit szólnál ehhez: egy nap, egy titokzatos erő éledne fel bennem, valami telekinetikus vagy mentális képesség. Felfedezem, hogy számos ember rendelkezik hasonló erővel ebben a világban, majd egy ilyesfajta paranormális társaság keres fel. Csatlakozom a társasághoz és megvédem a világot a gonosz mutánsok ellen.

Szerencsétlenségemre, a valóság meglepően durva... Senki sem csatlakozott később az osztályomhoz. Még egy UFO-t sem láttam soha. Amikor olyan helyekre mentem, amik hírhedten kísértet járta helyek voltak, semmi sem történt. A tollam két óra aktív bámulás után sem mozdult meg egyetlen millimétert sem, és az osztálytársam fejének merev nézése sem fedte fel előttem egyetlen gondolatát sem. Nem tudtam mit tenni, csak elszomorodni, hogy milyen normálisak a fizika törvényei. Szép lassan felhagytam az UFO-k figyelésével és a paranormális TV műsorok figyelemmel kísérésével, mivel végre meggyőztem magam, lehetetlen. Még arra a pontra is elértem, hogy nosztalgikus érzésekkel gondoltam ezekre a dolgokra.

Felső tagozat után teljesen kinőttem ebből a fantáziavilágból és végleg kikötöttem a válóságnál. Semmi sem történt 1999-ben, habár még mindig reméltem, egy ici-picit, hogy valami fog; az emberiség nem tért vissza a holdra vagy jutott távolabb. Azt hiszem, ahogy a dolgok kinéznek, már rég halott leszek, amikor is képes lesz bárki is lefoglalni egy körutat a Föld és az Alpha Centauri között.

Ezekkel a földhözragadt gondolatokkal a fejemben, egy normális, gondtalan középiskolás lettem. Egészen addig a napig, amikor találkoztam Suzumiya Haruhival.