Suzumiya Haruhi mélabúja (Suzumiya Haruhi no Yūutsu)

Első fejezet

És így, a környékünkön lévő középiskolába kezdtem járni. Elsőre megbántam eme döntésem, mivel az új iskolám egy nagyon magas domb tetején foglalt helyet. Még tavasszal is, a hallgatók tisztára kimelegedtek és leizzadtak, amíg felmásztak a meredek úton - természetesen az a tervem, hogy "könnyedén, lazán" menjek iskolába, nem jött össze. Minden alkalommal, amikor visszaemlékeztem erre, a ténnyel együtt, hogy a következő három év minden napján meg kell majd ismételnem ezt a procedúrát, kimerült és levert lettem. Egy kicsit elaludtam ma. Talán ezért sétáltam olyan sokkal gyorsabban, és talán ezért fáradtam ki ennyire. 10 perccel korábban kellett volna felkelnem, de, ahogy azt mindenki tudja, akkor alszol a legjobban, amikor épp fel kellene kelned. Nem akartam elvesztegetni azt az értékes 10 percet. Így viszont úgysem tudnék felkelni időben, ami azt jelentette, hogy meg kell majd ismételnem ezt a kis kora reggeli gyakorlatot az elkövetkező három évben. Ez eléggé letört.

Ez volt az oka az egyedülállóan borzalmas ábrázatomnak az időpocsékoló tanévnyitó alatt. Mindenki másnak az "új utazás kezdete" kifejezés tükröződött az arcán, tudod, az az egyedi "reményteljes, mégis bizonytalansággal teljes" kifejezés, ami minden új iskolás arcán látható, amikor új helyre kerül. Esetemben nem ez volt - egy csomó régi osztálytárs a régi sulimból szintén ebbe az iskolába jött. Mindennek tetejébe, néhány régi barátom is itt volt. Éppen ezért, én nem néztem olyan aggódóan vagy izgatottan, mint a többiek.

A srácok sport zakót, a lányok matrózblúzt viseltek. Hűha, micsoda furcsa kombináció. Talán az igazgató, aki épp horkolás gerjesztő beszédet tartott a pulpituson, titokban vonzódott a matrózblúzokhoz. Ahogy ezeken a jelentéktelen dolgokon gondolkoztam, az ünnepség végre véget ért. Én, együtt a nem annyira akart új osztálytársaimmal, az 1-51 osztályterembe mentem.

Az osztályfőnökünk, Okabe-sensei, az "egy óráig a tükör előtt gyakorolt" mosolyával, az osztály elé állt s bemutatta magát. Elsőre közölte, hogy tesitanár, s vezetője a kézilabda csapatnak. Aztán rátért olyan dolgokra, hogy amikor egyetemista volt, játszott az egyetemi kézilabda csapatban, s még egy bajnokságot is nyertek, és hogy ez a suli komoly hiányban szenved kézilabda játékosokat illetően, szóval bárki, aki belép a csapatba, azonnal kezdő lesz. Ez után olyanokról mesélt, hogy a világ legérdekesebb sportja a kézilabda, meg ilyenek. Amikor már azt hittem, sohasem hagyja abba, hirtelen kibökte:

"Most pedig, mindenki mutatkozzon be!"

Ez eléggé megszokott volt, így nem lepődtem meg.

Az osztály bal oldalán ülők sorban, egyesével elkezdték bemutatni magukat. Felemelték a kezüket, aztán közölték a nevüket, volt iskolájuk nevét és egyéb egyértelmű dolgokat, mint pl. hobbi és kedvenc étel. Néhányan csak motyogtak, keveseknek sikerült érdekesen előadni a dolgot, míg egyesek próbáltak béna vicceket mondani, amik még jobban rombolták a teremben uralkodó hangulatot. Ahogy egyre más emberek kerültek sorra, elérkezett az én időm. Kezdek ideges lenni! Biztosan mindenki megérti, hogyan érzem magam ebben a pillanatban, nem?

Miután befejeztem az alaposan átgondolt, minimális hosszúságú bemutatkozásom, anélkül, hogy sokat dadogtam volna, leültem, azzal a megkönnyebbült érzéssel, amit akkor érzel, amikor túlleszel valami kellemetlen, de szükséges dolgon. A mögöttem ülő személy felállt - á, valószínűleg sohasem fogom elfelejteni a hátralévő életemben -, s a következő legendás szavakat mondta:

"A nevem Suzumiya Haruhi. A Keleti Általánosba jártam."

Eddig a pontig a bemutatkozás még mindig normális volt, így arra sem méltattam, hogy hátrafordulva ránézzek. Csak bámultam előre és hallgattam éles hangját.

"Közönséges emberek nem érdekelnek. Ha itt bárki is földönkívüli, időutazó, időcsúszó vagy parafenomén, akkor keressen meg! Ez minden."

Ezt hallva, nem tehettem mást, megfordultam.

Hosszú, vékony, fekete haja volt. Aranyos arcán merészség és provokáció tükröződött, ahogy az osztály többi része bámult rá. Hosszú szempillái alatt komolyság és elhatározottság ragyogott csillogó szemében. Apró ajkait szorosan összeszorította. Ez volt az első benyomásom erről a lányról.

Még mindig emlékszem milyen csillogó volt a nyaka - elég csinos egy leányzó.

Haruhi, a provokáló szemeivel lassan végigfürkészte a termet, végén rám bámulva (nagyra tátottam a számat), majd egy apró mosoly nélkül helyet foglalt.

Drámai próbált lenni?

Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy mindenki feje tele volt kérdésekkel és mindenki össze volt zavarva, hogyan kéne reagálnia erre. "Nevetnem kéne?" Senki sem tudta.

Ahogy később kiderült, nem próbált meg drámai vagy vicces lenni, Haruhi ábrázata mindig is ilyen fennkölt volt.

Ő mindig komolyan gondolja, amit mond.

Ez későbbi tapasztalatokon alapul - nem tévedhetek.

Miután a csönd tündérei körbetáncoltak az osztályteremben harminc valamennyi másodpercig, az osztályfőnök, némi tétovázással, jelzett a következő diáknak, hogy folytassa, a feszült légkör enyhült.


Így találkoztunk.

Milyen elfelejthetetlen. Tényleg azt akartam hinni, hogy mindez csak véletlen volt.


Miután az első nap megragadta mindenki figyelmét, Haruhi visszatért ártatlan, középiskolás lánynak lenni.

Ez volt a vihar előtti csend! Mostanra már mindent értek.

Egyébként mindenki a város négy általános iskolájából jött - átlagos képességű emberek. Beleértve a Keleti Általánost is, ezért kellett lenniük olyanoknak is az osztályban, akik Haruhival végeztek, akik tudják, mit jelképez Haruhi hallgatása. Szerencsétlenségemre én nem ismertem egyetlen ilyen diákot sem, ezért senki sem magyarázhatta el nekem milyen komoly is volt a helyzet. Pont ezért, néhány nappal a kirobbanó bemutatkozás után, olyat tettem, amit sohasem fogok elfelejteni - óra előtt megpróbáltam beszédbe elegyedni vele.

Szerencsétlenségem dominói elkezdtek feldőlni, s én voltam az, aki az elsőt meglökte!

Amikor Haruhi csendesen ül a székén, teljesen normális, aranyos lánynak látszik, ezért azt terveztem, hogy pont elé fogok ülni, hogy közel kerülhessek hozzá. Igazából azt hittem, ez működni fog. Milyen naiv voltam. Valaki verjen belém némi értelmet, kérem!

Természetesen, ennél a balesetnél én kezdtem a beszélgetést.

"Hellóka."

Mellékesen hátrafordítottam a fejem, azzal a levegős mosollyal az arcomon.

"A dolgok, amiket a bemutatkozáskor mondtál, komolyak?"

Keresztbe tett kézzel, összezárt ajkakkal, megtartva addigi pózát, Suzumiya Haruhi egyesen a szemembe nézett.

"Milyen 'dolgok, amiket a bemutatkozáskor mondtál'?"

"A dolgok a földönkívüliekről."

"Te földönkívüli vagy?"

Nagyon komolynak látszott.

"N-em..."

"Ha nem, akkor mit akarsz?"

"S-semmit..."

"Akkor ne szólj hozzám. Csak pocsékolod az időm."

A tekintete olyan fagyos volt, hogy azon vettem észre magam, egy "sajnálomot" hebegek, mielőtt ráeszméltem volna. Suzumiya Haruhi megvetően levette rólam tekintetét, s szemöldökét összehúzva bámult a táblára.

Vissza akartam pár szóban vágni, de nem jutott semmi jó az eszembe. Szerencsére, abban a pillanatban lépett be az osztályfőnök a terembe, s megmentett.

Lehangoltan visszafordultam az asztalom felé és észrevettem, ahogy néhányan nagy érdeklődéssel engem néznek. Természetesen ez nagyon zavart. Ahogy rájuk néztem, észrevettem viszont, hogy mindegyik arcán ugyanaz az gyengéd kifejezés volt látható. Néhányan együttérzően bólintottak felém.

Ahogy mondtam, először nagyon zavarónak éreztem, de később megtudtam, hogy mindannyian a Keleti Általánosból jöttek.



Mivel az első érintkezésem Haruhival szörnyen végződött, arra gondoltam, hogy ezentúl távolságot kellene tartanom tőle, a biztonság kedvéért. Ezt észben tartva telt el egy hét.

Ahogyan én is tagja voltam az osztálynak, mindig voltak olyanok, akik beszélni szerettek volna a mozdulatlan szemöldökű, savanyú ábrázatú Haruhival.

Legtöbbjük azok az akadékoskodó lányok voltak, akik abban a pillanatban, ahogy látják, hogy egy bajtárs lány osztálytárs elszigetelődik a többiektől, próbálnak kedvesek lenni és segíteni a leányzónak. Ez jó dolog, csak először legalább azt megnézhetnék, kinek akarnak segíteni!

"Szia, láttad a tegnap esti tévé műsort? A kilenc órásat."

"Nem."

"Tényleg? Miért?"

"Nem tudom."

"Meg kellene nézned. Még ha a közepétől is kezded nézni, nem vesztesz semmit. Elmondjam mi volt eddig?"

"Idegesítő vagy!"

Így működött.

Jobb lett volna, ha csak szimplán nemet mondott volna pókerarccal. De nem, mind arckifejezésével, mind hanglejtésével nyomatékosítania kellett türelmetlenségét. Így az áldozata azt hitte, ő csinált valamit rosszul. A végén nem tudtak mit mondani, csak hogy "Értem... akkor csak...", feltették maguknak a kérdést "Mit rontottam el?" és elódalogtak.

Ne légy olyan szomorú, nem mondtál semmi rosszat. A probléma Suzumiya Haruhi agyával van, nem veled.



Habár nem zavart egyedül enni, nem akartam, hogy a többiek azt gondolják, magamnak való vagyok, amikor mindenki más boldogan fogyasztotta el barátaival ebédjét. Ezért, bár nem érdekelt, ha a többiek félreértik, együtt ebédeltem az általános iskolai osztálytársammal, Kunikidával és egy Keleti Általánosba járt sráccal, Taniguchival, aki a közelemben ült.

Haruhiról kezdtünk el beszélgetni.

"Megpróbáltál szóba elegyedni Haruhival?", kérdezte Taniguchi ártalmatlanul. Bólintottam.

"És akkor mondott valami furcsát, s nem tudtál mit mondani rá?"

"Így igaz!"

Taniguchi bekapta a szeletelt főtt tojását, megrágta, majd ezt mondta:

"Ha azt a lányt érdekelnéd, akkor nem mondana ilyen furcsa dolgokat. Csak annyit tanácsolhatok: add fel! Eddigre már rájöhettél, ő nem közönséges."

"Három évig egy osztályba jártunk, nagyon jól tudom, milyen."

Ezt a mondatot használta beszéde felvezetésének.

"Mindig elképesztően zavarba ejtő dolgokat művel. Azt hittem, legalább itt, a középiskolában vissza fogja fogni magát, de láthatóan nem. Hallottad a bemutatkozó beszédét, nem?"

"A földönkívülis dologra gondolsz?"

Kunikinda, aki azzal volt elfoglalva, hogy a csontokat kihalássza a sült halából, közbevágott:

"Igen, arra. Általánosban is mindig egy csomó furcsa dolgot mondott és csinált. Például ott volt az a suli rongáló eset!"

"Mi történt?"

"Van az az eszköz, amivel krétapor segítségével a csíkokat rajzolják a focipályán, igaz? Hogy is hívják? Akárhogy is, belopózott az éjszaka leple alatt az iskolába, s azzal az izével egy hatalmas szimbólumot rajzolt a pálya közepére."

Taniguchi csintalanul mosolygott - biztosan visszaemlékezett az incidensre.

"Sokkoló volt. Korán reggel mentem az iskolába és csak nagy köröket és háromszögeket láttam. Ki nem tudtam találni, hogy mi célt szolgálhatnak, ezért felmentem a negyedik emeletre, hogy madártávlatból szemléljem meg az alkotást. De nem segített - még mindig nem tudtam mit is szimbolizálhatott.

"Azt hiszem, láttam már korábban. Nem volt egy ilyen sztori az újságban? Még egy helikopteres kép is volt! A ábra úgy nézett ki mint egy félkész Nazca állatrajz2." - mondta Kunikida.

Nem rémlik, hogy hallottam volna róla valaha is korábban.

"Láttam azt a cikket én is. A cím valami ilyesmi volt: 'Titokzatos vandál támadta meg az általános iskolát éjszaka', igaz? Tippelj, szerinted ki követte el ezt az attrakciót?"

"Nem mondod, hogy ő?"

"Saját maga ismerte be. Tévedés kizárva. Természetesen behívták az igazgatóhoz. Minden tanár ott volt, s kérdezgették, miért csinálta."

"És miért?"

"Nem tudom." - válaszolt Taniguchi határozottan, majd megpróbált lenyelni egy egész szájnyi rizst.

"Azt hallottam, visszautasított mindennemű együttműködést. Persze, amikor rád bámul, inkább nem mondod ki, amit szerettél volna. Van aki szerint azért rajzolta azt az ábrát, hogy üzenjen az UFO-knak, mások szerint egy mágikus rajz volt s arra használta, hogy szörnyeket idézzen meg, vagy egy másik világba próbált átjárót nyitni, stb.... Sok fajta elmélet került elő, de amíg az elkövető hallgat, sohasem tudhatjuk meg, hogy ezek a pletykák igazak vagy sem. A mai napig ez még mindig rejtély."

Valamilyen okból, Haruhi képe, ahogy eltökélten és elmerülten vonalakat húzogat éjjel a suli pályájának közepén, beférkőzött a gondolataim közé. Minden bizonnyal előkészítette a rajzoló eszközöket és a krétaport a szertárban, talán még egy zseblámpát is vett! A lámpa halovány sárga fényénél Suzumiya Haruhi nagyon higgadtnak és tragikusnak látszott... jó-jó, ez csak az én képzeletem szüleménye.

De az igazat megvallva, Suzumiya Haruhi biztos azért csinálta, hogy UFO-kat vagy szörnyeket idézzen meg, vagy akár egy dimenziós átjárót. Valószínűleg egész éjjel ezen dolgozott a pályán, de semmi sem történt, s végül leverten távozott, ezt gondoltam.

"Ez még nem minden!"

Taniguchi folytatta ebédje elfogyasztását.

"Egyszer reggel az osztályterembe lépve az fogadott, hogy az összes asztal ki volt rakva a folyosóra, vagy hogy nyomtatott csillagok voltak a mennyezeten. Egy másik alkalommal körbement az iskolában, s mindenfelé omamori amuletteket3 helyezett el... tudod, azokat a kínai fajtákat, mint amikor egy papír talizmánt ragasztasz a vámpír homlokára. Egyszerűen nem tudom megérteni őt."

Igaz, Suzumiya Haruhi nem volt a teremben ekkor, különben nem ejthettük volna meg ezt a beszélgetést. De még egyszer, még ha hallott is volna minket, alighanem füle botját sem mozdította volna. Általában Suzumiya Haruhi a negyedik óra után azonnal elhagyta a termet, s nem tért vissza egészen az ötödik óra elejéig. Nem vitt magával ebédes dobozt, feltételeztem, hogy a menzára ment elkölteni az ebédjét, de egy ebéd elfogyasztása nem tart egy egész óráig, nem? Sőt, minden óra végén eltűnt. Hova mehetett?

"De nagyon népszerű a fiúknál!"

Taniguchi közbevágott:

"Csinos, atlétikus, okos. Még ha különös is, ha nem nyitja ki a száját, akkor tulajdonképpen nem rossz."

"Honnan tudsz minderről?" - kérdezte Kunikida, akinek kajás doboza kétszer annyira volt tele, mint Taniguchié.

"Volt egy időszak, amikor egyfolytában váltogatta a barátait. Úgy hallottam, a leghosszabb kapcsolata egy hétig tartott, a legrövidebb öt perccel a szerelmi vallomás után ért véget. Plusz, az egyetlen ok, amiért Suzumiya dobta a barátait, az csak az volt, hogy 'Nincs időm rá, hogy közönséges emberekkel lógjak együtt.'"

Taniguchin látszott, hogy tapasztalat alapján beszél. Ahogy észrevette figyelő tekintetem, egy kicsit zavarba jött.

"Másoktól hallottam! De most komolyan! Valamilyen oknál fogva, sohasem utasított el egy vallomást sem. Harmadévre mindenki kiismerte, így már senki sem akart szerelmet vallani neki többé. Volt egy vicces érzésem, hogy a történelem meg fogja ismételni magát a középiskolában. Ezért figyelmeztetlek: add fel. Ezt egy olyasvalaki tanácsolja neked, aki egy osztályba járt vele."

Mondj amit akarsz, abban az értelemben nem érdekelt.

Taniguchi visszarakta az üres kajás dobozát a táskájába s elengedett egy vészjósló kuncogást.

"Ha választanom kellene, akkor Asakura Ryoukot választanám."

Taniguchi állával a pár asztallal odébb lévő lányok csoportjára mutatott. A csoport közepén állt Asakura Ryouko, rózsásan mosolyogva.

"Elemzésem alapján, mindenképpen benne van a 'Első Három Legcsinosabb Elsőéves Lány' között."

"Minden egyes első éves lányt megvizsgáltál?"

"A lányokat A-tól D-ig kategóriákba soroltam, higgy nekem, egyedül csak az A osztályú lányok nevére emlékszem. Csak egyszer éljük át középiskolás éveinket - a sajátomat olyan boldoggá akarom tenni, amennyire lehetséges."

"Akkor Asakura Ryouko A osztályú? - kérdezte Kunikida.

"Ő AA+! Naa, csak nézz rá, a személyisége biztosan első osztályú."

Figyelmen kívül hagyva Taniguchi önző megjegyzéseit, Asakura Ryouko tényleg más módon volt aranyos, mint Suzumiya Haruhi.

Először is, nagyon csinos, mindemellett mindig mosolyszerű, gondoskodó benyomást keltett. Másodsorban, személyisége úgy tűnt, passzolt Taniguchi leírásához. Ekkortájt senki sem mert beszélni Suzumiya Haruhival, kivéve Asakura Ryoukot. Nem számított, milyen nyers volt Suzumiya Haruhi, Asakura Ryouko időről-időre megpróbált beszélni vele. Annyira szenvedélyes volt, hogy majdnem úgy viselkedett, mintha ő lenne az osztályelnök4. Harmadszorra, ahogy egyedül megválaszolta a tanárok kérdéseit, látható volt, hogy nagyon okos. Mindig helyesen válaszolt a kérdésekre - a tanárok szemében tutira ő volt a mintadiák. Mindennek tetejébe, szerfelett népszerű volt a lányok körében. A félév még csak egy hete ment, de ő már megtalálta a módját, hogyan legyen a központi egyéniség a lányok között. Olyan volt, mintha az égből pottyant volna le, s mintha rendkívüli szellemi vonzerővel született volna!

Összehasonlítva a gyakran szemöldök ráncoló, sci-fi megszállott Suzumiya Haruhival, a választás egyértelmű volt. Még egyszer, mindkét jelölt valószínűleg túl nagy falat lett volna a mi hős Taniguchinknak. Kizárt volt, hogy megkaphassa bármelyiket is.



Még mindig áprilist5 írtunk, amikortájt Suzumiya egészen barátságosan viselkedett. Számomra ez egy elég pihentető hónap volt. Legalábbis egy hónapig tartott, mielőtt Haruhi elkezdett furcsa utakon járni.

De még ezalatt az időszak alatt is felfigyeltem Haruhi néhány különcségére:

Miért mondom ezt?

1: Minden nap megváltoztatta a hajviseletét. Sőt, a megfigyeléseim alapján, valamilyen minta alapján tette mindezt. Hétfőn Haruhi úgy jött iskolába, hogy hosszú haját leengedte, anélkül, hogy akárhogy is feltűzte volna. Másnap lófarokba fogta össze. Akármennyire is nehéz elfogadnom, ez a hajstílus jól állt neki. Másnap két copfba fogta a haját, következő nap háromba, péntekre már öt copfba kötötte haját. A tettei tényleg rejtélyesek voltak!

Hétfő = 0, Kedd = 1, Szerda = 2, ...

Ahogy a teltek a hét napjai, úgy növekedett a copfok száma, hétfőn az egész folyamat újrakezdődött. Nem értettem, miért csinálhatja. Az előbbiek alapján, vasárnap már hat copfot kellett viselnie... Hirtelen látni akartam a vasárnapi hajviseletét.

2: Testnevelés órát az 1-5 és az 1-6 osztályoknak közösen tartották, csak éppen a fiúknak és a lányoknak elkülönítve. Átöltözéskor, a lányok az 1-5 osztálytermébe mentek, míg a fiúknak az 1-6 termébe kellett menniük, ami azt jelentette, hogy az előző óra végén a mi osztályunkból (1-5) a srácoknak át kellett mennie a másik terembe.

Szerencsétlen módon, Haruhi teljesen levegőnek nézte a fiúkat az osztályban, s már azelőtt levette a matrózblúzát, mielőtt a fiúk távoztak volna.

Olyan volt, mintha számára a srácok tökök vagy krumplis zsákok lennének, s nem kellene törődnie velük. Rezzenéstelen arccal az asztalra dobta az egyenruháját és elkezdett átöltözni a tornaruhájába.

Abban a pillanatban Asakura Ryouko kitessékelte a kigúvadt szemű, megmerevedett srácokat (engem is beleértve) a tanteremből.

A pletykák szerint a lányok, Asakura Ryouko vezetésével, megpróbáltak beszélni Haruhi fejével, de nem jártak sikerrel. Minden egyes tesióra előtt, Haruhi figyelmen kívül hagyta az osztály másik felét s azonnal elkezdett vetkőzni. Így a csengő megszólalásának pillanatában el kellett hagynunk a termet nekünk, srácoknak - Asakura Ryouko kérésére.

De komolyan, Haruhinak iszonyatosan jó alakja van... ááá, ez nem a megfelelő idő ilyen dolgokat mondani.

3: Minden egyes nap végén Haruhi minden szó nélkül eltűnt. Amikor megcsendült az iskolacsengő, felkapta a hátizsákját és kiviharzott a teremből. Logikusan azt hittem egyenesen haza ment, sohasem gondoltam volna, hogy elmegy, s részt vesz a suli összes diákkörében. Egyik nap még láthattad, ahogy a kosárlabdacsapatban passzolgat, másnap már párnahuzatot varrt a varró szakkörben. A rákövetkező nap láthattad hogyan ütöget a jéghoki klubban. Azt hiszem, még a baseball csapathoz is csatlakozott. Így, lényegében, az iskolánk összes diákkörében megfordult. Természetesen minden klub meg akarta győzni, hogy lépjen be hozzájuk, de visszautasította őket. A magyarázata a következő volt: "Idegesítő számomra minden nap ugyanazt csinálni." Így a nap végén sosem csatlakozott egyik körhöz sem.

Mit akart ez a lány elérni?

Már csak emiatt is egy szóbeszéd kezdett szinte azonnal terjedni az iskolában a "furcsa első éves lányról". Egy hónap múlva, nem volt egyetlen olyan személy az iskolában, aki ne tudta volna, ki Suzumiya Haruhi. Előreugorva májusra, az emberek még mindig nem tudták, ki az igazgató, de Suzumiya Haruhi már egy köztudott név volt.

Ezekkel a történésekkel - s mindig Haruhi volt az ok - elérkezett a május.

Annak ellenére, hogy úgy gondolom, a végzet kevésbé hihető, mint a loch ness-i szörny, ha a végzet, valamilyen ismeretlen helyről, mégis aktívan befolyásolja az emberi életet, akkor sorsom kereke megindulni látszott. Elképzelhető, hogy volt valamilyen távoli hegységben néhány öreg fickó, akik azzal voltak elfoglalva, hogy újraírják a végzetem.

Az Arany Hét (Golden Week)6 szünete után sétáltam az iskola felé, még abban sem biztosan, a hét melyik napja is van. A természetellenesen napos májusi időjárás megperzselte a bőrömet, s teljesen leizzasztott - a meredek domb végeláthatatlannak látszott. Mit akarhat a Föld? Sárga láztól való szenvedést, vagy mit?

"Hé, Kyon."

Mögülem valaki megveregette a vállam. Taniguchi volt.

Szélkabátja hanyagul lógott a vállairól, a nyakkendője gyűrött volt, egyoldalúra kötve.

"Hova mentél az Arany Héten?"

"Elvittem a húgomat meglátogatni a vidéken élő nagymamámat."

"Milyen lehangoló."

"Rendben, akkor te mit csináltál?"

"Részmunkaidőben dolgoztam egész végig."

"Nem nézném ki belőled."

"Kyon, már középiskolás vagy - miért még mindig te viszed el a húgodat meglátogatni nagymamit és nagypapit? Legalább próbálj már meg úgy kinézni, mint egy középiskolás!"

Mellesleg, Kyon, ez vagyok én. A nénikém hívott így először. Néhány évvel ezelőtt, a rég nem látott nagynéném hirtelen ezzel köszöntött: "Istenem, Kyon, olyan nagyra nőttél!" A húgom azt gondolta vicces, s szintén elkezdett Kyonnak hívni. A többi már történelem - a barátaim, azon felbuzdulva, hogy a húgom Kyonnak hív, eldöntötték, hogy ők is így tesznek. Attól a naptól kezdve, a becenevem Kyon lett. A fenébe, a húgom anno "Onii-channak"7 hívott!

"Nálunk hagyományosan összegyűlnek a rokonok az Arany Hét alatt" - válaszoltam, ahogy másztunk fel a dombra.

Az izzadtság miatt kezdtem kellemetlenül érezni magam.

Taniguchi, jól bírván szusszal, mint mindig, eldicsekedett, hogy találkozott pár csinos lánnyal a munkahelyén, és hogy hogyan akarja a félretett pénzét randikra s hasonlókra költeni. Őszintén, az olyan témák, mint hogy milyen álmai vannak valakinek vagy milyen aranyos az állatkája, számomra a világ legunalmasabb témái.

Ahogy Taniguchi napi programját hallgattam (láthatóan nem zavarták olyan apró problémák, mint hogy senki sem figyelt oda rá), elérkeztünk az iskola kapujába.



Suzumiya Haruhi már a székem mögötti padban ült s bámult a termen kívülre, amikor beléptem. Két nyuszi szerű hajcsat volt a hajában, azt hiszem, szerda van. Miután leültem - valamilyen okból, amit még magam sem tudok, az egyetlen magyarázat az lehet, hogy megőrültem, anélkül, hogy tudatosult volna bennem - azon vettem észre magam, hogy Suzumiya Haruhihoz beszélek.

"A földönkívüliek miatt változtatod meg a hajad minden egyes nap?"

Mint egy robot, Suzumiya Haruhi lassan felém fordította a fejét, s komoly arccal rám bámult. Elég ijesztő volt abban a pillanatban.

"Mikor vetted észre?"

A hangja olyan hűvös volt, mintha egy kőhöz beszélne az út mentén.

Megálltam egy pillanatra, végiggondolni.

"Hm... egy ideje."

"Tényleg?"

Haruhi állát tenyerébe fúrta, láthatóan bosszantottam.

"Úgy hiszem minden napja a hétnek egy kicsit más."

Ez volt az első alkalom, hogy rendesen beszélgetést folytattunk!

"Színek szerint: hétfő a sárga, kedd a piros, szerda a kék, csütörtök a zöld, péntek az arany, szombat a barna és vasárnap a fehér."8

Kezdtem érteni, mit akar mondani.

"Akkor ez azt jelenti, hogy ha számokkal jelöljük a színeket, hétfő a nulla és vasárnap a hat, igaz?"

"Így van."

"De nem egynek kellene lennie a hétfőnek?"

"Ki kérdezte a véleményed?"

"I-igaz..."

Láthatóan nem elégítette ki a válaszom, Haruhi morcosan nézett rám. Én csak ültem ott kényelmetlenül, s vártam, hogy teljen az idő.

"Találkoztunk már valahol korábban? Nagyon régen?"

"Nem hiszem."

Miután válaszoltam, Okabe-sensei lépett be a terembe, s az első beszélgetésünk befejeződött.



Habár az első beszélgetésünk nem volt említésre méltó, mégis ez lehetett az a fordulópont, amit kerestem.

Még egyszer: az egyetlen időpont, amikor tudtam beszélni Haruhival, az osztályfőnöki óra9 előtti pár pillanat volt, mivel a szünetek alatt általában nem tartózkodott a teremben. De mivel épp előtte ülök, biztos vagyok benne, hogy az esélyem beszélni vele sokkal nagyobb, mint a többieké.

Legjobban mégis az döbbentett meg, hogy Haruhi rendesen válaszolt is nekem. Eredetileg azt gondoltam, hogy kb. azt fogja mondani, hogy "Idióta, fogd be! Nem érdekel!" Azt hiszem, legalább olyan furcsa vagyok, mint ő, hogy vettem a bátorságot, hogy beszéljek vele.

Így hát amikor másnap megérkeztem az iskolába, s észrevettem, hogy Haruhi a három copf helyett levágatta a hosszú és vékony haját rövidre, eléggé lelombozódtam.

A derékig érő haj vállig érőre rövidült. Habár ez a frizura is jól állt neki, levágatta a haját pont azután, hogy beszéltem vele róla! Szándékosan csinálta, ugye?

Amikor magyarázatot követeltem, hogy miért:

"Nincs oka."

Válaszolt a védjegyévé vált irritáló hangján, mindenféle különösebb arckifejezés nélkül. Nem mondta el az okát.

De pont ezt vártam, nincs mit tenni.



"Tényleg kipróbáltad az összes diákkört?"

Attól a naptól fogva, Haruhival való beszélgetésem az osztályfőnöki óra előtti némi szabadidőben a napi rutinommá vált. Persze, ha nem próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, akkor Haruhi semmi jelét sem mutatta érdeklődésének. Másfelől, ha arról akartam volna beszélni vele, hogy milyen volt a tegnap esti tévé műsor, vagy hogy milyen az időjárás, stb. - ezeket idióta témáknak tartotta -, akkor csak szimplán levegőnek nézett volna.
Tudva ezt, akárhányszor hozzá szóltam, körültekintően választottam meg a témát.

"Van olyan kör, amelyik ígéretesebb, mint a többi? Arra gondoltam, hogy csatlakozok valamelyikhez."

"Nincs." - válaszolt Haruhi határozottan. "Egyáltalán nincs."

Nyomatékosította még egyszer megismételve, majd lassan kifújja a levegőt. Talán sóhajt?

"Azt hittem, hogy a középiskola egy kicsit jobb lesz. De végül is ugyanaz, mint az általános. Semmi sem változott. Úgy néz ki, rossz iskolába jöttem."

Hölgyem, milyen szempontok szerint választott, amikor kiválasztotta, melyik iskolába szeretne járni?

"Sport klubok és a kulturális körök mind ugyanazok. Bárcsak lenne néhány egyedi kör itt az iskolában..."

"Milyen jogon döntöd el, hogy egyes körök normálisak-e vagy sem?"

"Fogd be. Ha tetszik egy kör, akkor az különleges, ha nem, akkor közönséges."

"Tényleg? Tudtam, hogy ezt fogod mondani."

"Hmmm!"

Dacosan elfordította az arcát, véget vetve az aznapi csevejnek.

Suzumiya Haruhi mélabúja első fejezet illusztráció


Egy másik nap:

"Hallottam valamit véletlenül... Nem valami fontos... Tényleg dobtad minden barátodat?"

"Miért kell ezt nekem újra végighallgatnom, most tőled?"

Lesöpörte haját a vállairól, majd fekete csillogó szemeivel rám nézett. Istenem, a kifejezéstelenség mellett, ez a mérges ábrázat gyakran feltűnt az arcán.
"Taniguchitól hallottad? Istenem, el sem hiszem, hogy általános iskola után megint ugyanabba az osztályba járok azzal az idiótával. Ő is az egyike azoknak leskelődő őrülteknek, nem?"

"Nem hiszem" - gondoltam.

"Nem tudom mit hallottál, de nem számít, a nagy részük úgyis igaz."

"Nincs senki, akivel komoly kapcsolatot szeretnél?"

"Egyáltalán nincs senki!"

Úgy tűnik a teljes visszautasítás a mottója.

"Mindegyik idióta, egyszerűen nem tudok komoly kapcsolatot kialakítani velük. Mindegyikük megkérne, hogy találkozzak vele vasárnap a vasútállomásnál, aztán biztosan elmennénk moziba, vidámparkba vagy valami labdajátékot nézni. Az első alkalom, amikor együtt ennénk, biztos mindig valami déli randi lenne, utána átmennénk valami kávézóba egy teára. A nap végén mindig ezt mondanák: 'Viszlát holnap!'"

"Nem látok semmi rosszat ebben!" - gondoltam személy szerint, de nem volt bátorságom hangosan kimondani. Ha Haruhi szerint ez rossz, akkor rossznak kell lennie.

"Ezután tuti hogy telefonon keresztül vallanának szerelmet. Mi a fene! Ez komoly dolog, legalább szemtől szemben mondanák!!"

Együtt tudok érezni azokkal a srácokkal. Egy ilyen fontos - legalábbis számukra - vallomást tenni valaki olyannak, aki úgy néz rád, mint egy gilisztára, minden bizonnyal mindenki kellemetlenül érezné magát. Már attól elvesztik a hidegvérüket, hogy meglátják, milyen arcot vágsz! Elképzelem, mit gondolhattak azok a srácok, ahogy Haruhinak válaszolok.

"Hmm, igazad lehet. Elhívnám a lányt valahova, s közvetlenül mondanám meg neki."

"Ki a fenét érdekelsz te?"

Mi a... már megint valami rosszat mondtam?

"A kérdés az, hogy minden fiú ebben a világban ilyen gyengeelméjű lény lenne? Ez a kérdés már általános óta foglalkoztat."

Egy cseppet sem jobb!

"Akkor milyen fiút neveznél 'érdekesnek'? Mégiscsak a földönkívülieket?"

"Nincs semmi bajom a földönkívüliekkel vagy hasonló dolgokkal, amíg nem hétköznapiak. Mindegy milyen neműek."

"Miért ragaszkodsz mindig valami nem emberihez?"

Amikor ezt kérdeztem, megvetően nézett rám.

"Mivel az emberek egyáltalán nem szórakoztatóak!"

"Ez... talán igazad van."

Bár nem tudom támadni Haruhi elképzelését, ha végül is kiderülne, hogy ez az aranyos cserediák félig ember, félig földönkívüli, még én is azt gondolnám, mennyire király. Ha Taniguchi, aki épp mellettem ül, s árgus szemekkel figyeli Haruhit és engem, egy nyomozó lenne a jövőből, még királyabb lenne. Ha Asakura Ryouku, aki valamilyen oknál fogva mindig mosolyog rám, rendelkezne valamiféle természetfeletti erővel, az iskolai életem olyan izgalmas lenne, amilyen csak lehet.

De egyik sem lehetséges, sem földönkívüliek, sem természetfeletti erők nem léteznek ebben a világban. Jó, mondjuk azt, hogy léteznek. Nem fognak előttünk, egyszerű polgárok előtt megjelenni és azt mondani: "Hello, igazából egy földönkívüli vagyok."

"PONT EZÉRT!"

Haruhi hirtelen felállt, hátralökte a székét, mire mindenki rá szegezte tekintetét.

"EZÉRT DOLGOZOK ILYEN KEMÉNYEN!!"

"Elnézést a késésért!"

Az örök optimista Okabe-sensei, aki eléggé lihegett, beviharzott a tanterembe. Amikor meglátta, hogy az egész osztály a padjánál álló, ökölbe szorított kezű, a plafonra meredő Haruhit bámulja, meglepődött s mozdulni sem tudott.

"Ööö... Kezdődik az osztályfőnöki óra!"

Haruhi azonnal leült, majd a padja sarkára bámult. Huh!

Megfordultam, az egész osztály hasonlóan tett, s visszafordították a fejüket. Okabe-sensei a közjátéktól nyilvánvalóan megzavarodva a táblához vánszorgott, majd köhintett egy aprót.

"Elnézést a késésért. Öö.. Kezdjük!"

Ismételte újra, majd az osztályterem légköre visszaváltozott normálissá - habár ez pont az a fajta légkör, amit Haruhi a legjobban utál!

Netalántán az élet már csak ilyen?



De, hogy megvalljam az igazat, a szívem mélyén igazából irigyeltem Haruhi életszemléletét.

Még mindig vágyik rá, hogy találkozzon valakivel a természetfeletti világból, a világból, amit én rég elhagytam már; sőt, Haruhi lelkesen próbálja megvalósítani álmát. Ha egy helyben ülve várni nem jó semmire, lépjünk mi! Ez az, amiért Haruhi olyan dolgokat csinál, mint hogy fehér csíkokat rajzol a sulipályára, szimbólumokat fest az iskola tetejére és omamori amuletteket ragasztgat ki mindenfele.

Hah!

Nem tudom, mikor kezdett el Haruhi furcsa dolgokat csinálni, amiért a többiek félreértve okkultistának nézték. Ha várakozással nem érsz el semmit, akkor miért ne végeznél néhány furcsa ceremóniát, hogy előcsald őket? Habár a nap végéig sem történt semmi. Talán ezért volt mindig Haruhi arcán az a "fenébe az egész világgal" ábrázat?

"Hé, Kyon."

Óra után Taniguchi a maga misztikus arckifejezésével megpróbált sarokba szorítani. Taniguchi, totál idiótán nézel ki azzal az arckifejezéssel!

"Elég! Nem érdekel, mit mondasz. Egyébként milyen varázslatot használtál?"

"Milyen varázslatot?"

Nagyon fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól!10 Ezen a mondáson gondolkozva kérdeztem vissza. Taniguchi Haruhi immáron üres székére mutatott.

"Ez az első alkalom, hogy Suzumiyát ilyen sokáig beszélni láttam valakivel! Miről csevegtetek?"

Izé... hát... miről beszéltünk? Csak feltettem neki néhány normális kérdést, ez minden.

"Ez egy csoda!"

Taniguchi szarkasztikusan ijedt ábrázatot öltött, majd feltűnt Kunikida Taniguchi mögött.

"Kyon mindig is kedvelte a furcsa lányokat."

Hé, ne mondj olyan dolgokat, amit félreérthetnek!

"Nem számít, Kyon szereti-e a furcsa lányokat. Amit nem tudok felfogni, hogy Suzumiya miért áll le beszélgetni veled. Egyáltalán nem értem."

"Talán Kyon is olyan furcsa, mint ő?"

"Valószínűleg. Úgy értem mégsem várhatod el egy Kyon becenevű embertől, hogy normális legyen."

Ne legyen már több Kyon, Kyon, Kyon! Ehelyett a hülye becenév használjátok a valódi nevem! Legalább a húgom hívna "Onii-channak"!

"Én is tudni akarom."

Egy vidám lány hangja csendült fel a semmiből. Felemeltem a fejem, és természetesen Asakura Ryouko volt, mosolygó arccal.

"Már próbáltam beszélni Suzimiya-sannal néhány alkalommal, de semmi eredmény. Meg tudnád mondani, hogyan kellene csinálnom?"

Úgy viselkedtem, mintha már egy ideje ezen gondolkoztam volna - valójában egyáltalán nem gondolkoztam.

"Nem t'om."

Meghallva ezt, Asakura elmosolyodott.

"Annyira megkönnyebbültem. Nem vághatja el magát teljesen az osztálytársaitól, nagyszerű, hogy összebarátkoztatok."

Asakura Ryouko úgy törődött Haruhival, mintha ő lenne az osztályelnök, s hát, ő az osztályelnök. Megválasztottuk a legutóbbi osztályfőnöki óránkon.

"Barátok, tényleg?"

Bizonytalanul megráztam a fejem. Tényleg így lenne? Az egyetlen reakció amit Haruhi mutatott felém nem volt más, mint egy homlokráncolás!

"Továbbra is segítened kellene Suzumiya-sant, hogy be tudjon illeszkedni az osztályba. Végül is egy osztályba járunk, számítunk rád!"

Még ha ezt is mondod, azt sem tudom, mit kellene tennem!

"Ha bármit is közölnöm kellene Suzumiya-sannal, elég ha megkérlek, hogy add át neki!"

Hé, várjunk csak! Nem vagyok a közvetítőd!

"Kérlek!", kérte őszintén, összetéve tenyereit.

Szembesülve kérésével csak olyan határozatlan válaszokra futotta tőlem, mint hogy "háát", "ööö...". Asakura ezt igennek vette és az ő sárga tulipán mosolyával visszament a többi lányhoz. Miután észrevettem, hogy minden lány engem bámult, a szívem majdnem megállt.

"Kyon, mi ugye jó barátok vagyunk?" kérdezte Taguchi, gyanakodva nézve rám.

"Mi a fene folyik itt?"

Még Kunikida is bólintott egyet csukott szemmel és karjait összekulcsolva a mellkasán.

Istenem! Miért vagyok körülvéve egy rakat idiótával?



Úgy tűnik valaki eldöntötte, hogy mindenkinek az osztályban meg kell változtatnia az ülőhelyét havonta. Emiatt az osztályelnök Asakura felírta az összes szék számát pici cetlikre, berakta őket egy sütis dobozba és mindenkivel húzatott belőle egyet. Végül az én helyem az utolsó előtti sorban lett, azon ablak mellett, amelyik az udvarra nézett. Lehet tippelni ki kapta meg az utolsó széket mögöttem? Pontosan. Az örökké morcos Haruhi!

"Miért nem történt még semmi érdekes? Például alsó tagozatos gyerekek tűnnek el egyenként, vagy néhány tanárt meggyilkolnak egy zárt osztályteremben?"

"Elég legyen ezekből az ijesztő dolgokból!"

"Csatlakoztam a Rejtély Tanulmányozó Csoporthoz."

"Tényleg? Mi történt?"

"Olyan együgyű volt. Nem történt semmi érdekes! Sőt, habár az összes tag mind nagy detektív regény rajongó, egyikük sem emlékeztetett egy igazi detektívre!"

"De ez normális, nem?"

"Reménykedtem a Természetfelettit Tanulmányozó Csoportban is."

"Tényleg?"

"De a végén kiderült, hogy mindannyian okkult mániákusok. Szerinted ez szórakoztató?"

"Nem igazán."

"Ez túúl unalmas! Miért nincs ebben az iskolában egyetlen érdekes diákkör sem?"

"Nem mintha túl sokat tudnál tenni ellene."

"Azt hittem, miután bekerülök a középiskolába, mindenféle igazán menő diákkörrel fogok találkozni. De, ez olyan, mintha be szeretnél jutni a Major League-be11, aztán rájössz, hogy az iskolának, ahova jársz, még baseball csapata sincs."

Haruhi úgy nézett ki, mint valamiféle szellem, aki készen áll rá, hogy meglátogasson több száz Buddhista kolostort és szórjon rájuk néhány átkot. Elmerengő tekintetét az égre helyezte, majd egy hatalmasat sóhajtott.

Meg kellene szánnom?

Nem tudom milyen diákköröket szeretne Haruhi. Talán még ő sem tudja maga. Ő csak szeretne csinálni "valami érdekeset". De mi az, hogy "valami érdekes"? Beletartozik egy rejtélyes gyilkosság megoldása? UFO-k utáni hajsza? Vagy ördögűzés? Azt hiszem, neki sincs semmi fogalma róla.

"Ha tényleg nincs egy sem, azt hiszem, nincs mit tenni."

Úgy döntöttem, kifejtem a véleményem.

"Az eredményeket tekintve, az emberek általában elégedettek az aktuális helyzetükkel. Akik mégsem, habár, megpróbálnak kifejleszteni vagy feltalálni valamit, ami előre viheti a civilizációt. Valaki repülni akart, és felfedezték a repülőgépeket. Valaki kényelmesen akart utazni, és megszületettek a vonatok és autók. De mindezen dolgok olyan emberek agyából pattantak ki, akik különleges képességekkel bírtak. Egyedül a zsenik képesek ezeket az elképzeléseket formába önteni. Nekünk, egyszerű halandóknak, csak teljes életet kell élnünk. Nem szabad meggondolatlanul cselekednünk, csak mert kalandozni lenne kedvünk."

"Pofa be."

Haruhi egyszerűen félbeszakította igazán tökéletes beszédemet, legalább is azt hiszem az volt, majd fejét elfordította. Úgy néz ki kicsit szeszélyes most. De hát mikor nem az? Máris hozzászoktam ehhez.

Ezt a lányt valószínűleg nem érdekli semmi - kivéve ha bármilyen kapcsolatban van olyan természetfeletti erőkkel, amik jóval meghaladják a valóságot. Habár ilyenek ezen a világon nem léteznek. Tényleg nem.

Éljenek a fizika törvényei! Nekik köszönhetően mi emberek békésen élhetünk. Habár Haruhi is beletörődhetne ebbe.

Normális vagyok, nem?



Volt valami oka.

Talán a fenti beszélgetés?

Csak azért, mert sohasem gondoltam volna, hogy ez fog következni!



A meleg nap sugarai mindenkit elálmosították az osztályteremben. Ahogy épp lehajtottam a fejem és készültem álomba szenderülni, egy erőteljes kar ragadta meg a galléromat és rántott hátra. Mivel a mozdulat olyan erős volt, a fejem belecsapódott a mögöttem lévő asztal lapjába. Néhány könnycsepp jelent meg a szemem sarkában.

"Mi a fenét csinálsz?"

Dühösen hátrafordítottam a fejem és láttam Haruhit, ahogy fél kézzel még mindig a galléromat szorongatja, egy olyan nagy mosollyal az arcán, mint a trópusi nap - őszintén, ez az első alkalom, hogy mosolyogni látom Haruhit! Ha a mosolyokat lehetne mérni, mint a hőmérsékletet, az ő mosolya olyan forró lett volna, mint egy trópusi esőerdő.

"Megvan!"

Hé, ne köpködj!

"Miért nem gondoltam eddig erre?"

Haruhi szemei olyan fényesen csillogtak, mint az Albireo Alpha12 csillag. Egyenesen rám nézett. Kicsit félve megkérdeztem:

"Mi jutott eszedbe?"

"Ha nem létezik, egyszerűen csak létre kell hoznom egyet!"

"De mit?"

"Egy diákkört!"

A fejem hirtelen fájni kezdett, de kétlem, hogy ennek bármi köze lett volna ahhoz, hogy az előbb bevertem az asztalba.

"Tényleg? Nagyszerű ötlet. Elengednél végre?"

"Mi ez a hangnem? Sokkal boldogabbnak kéne lenned!"

"Ami az ötletedet illeti, később még beszélünk. Most csak azt szeretném, ha elgondolkoznál, hol vagyunk, AZTÁN megoszthatod az örömöd velem. Először nyugodj le, oké?"

"Hogy érted?"

"Még mindig tart az óra."

Haruhi végre elengedte a galléromat. Gyengéden benyomtam a sajgó hátsó felét fejemnek, majd lassan megfordultam. Az egész osztály lenyűgözve figyelte az eseményeket. A frissen végzett kezdő angol tanárnő, krétájával a kezében, egyenesen rám nézett és úgy tűnt, akármikor elsírhatja magát.

Intettem Haruhinak, hogy azonnal üljön le, és egy vállvonással jeleztem szegény tanárnőnek.

Kérem, folytassa az órát, hölgyem.

Hallottam, ahogy Haruhi motyogott valamit, majd húzodozva leült. A tanárnő folytatta a magyarázást a táblánál...

Alapítani egy új diákkört?

Hmmm...

Ugye nem kell nekem is részt vennem benne?

A fájó agyvelőm csak tovább növelte kényelmetlenség érzésemet.




Fordítói megjegyzések:

1 Gyakorta a japán iskolákban a termek és az osztályok elnevezése a következő: évfolyam-sorszám. Jelen esetben az első évfolyam ötödik osztályáról van szó. A japán (és vele együtt az amerikai is) rendszer nem feleltethető meg egy az egyben a magyarnak. Habár odakinn 3 éves képzések vannak, a könnyebb érthetőség kedvéért és a szereplők feltételezhető kora miatt középiskolának fordítottam Haruhi és Kyon iskoláját.
2 A Nazca állatrajzokat a dél-amerikai indiánok egyik törzse, a nazcák készítették időszámításunk kezdete környékén. A sivatagba vájt rajzok és alakzatok némelyikének mérete eléri a több száz métert is. További információért link.
3 Ezek olyan amulettek, amikről azt tartották, ha valamelyik istenségnek szentelik, jótékony hatással ruházza fel. Megtalálhatóak mind a betegségek és egyéb bajok, tragédiák megelőzésére szolgáló amulettek, mind az élet valamilyen területén sikerességet biztosító darabok is. További információért link.
4 A japán iskolarendszerben szokás az osztály tagjai közül választani egy képviselőt, aki onnantól az egész osztályt érintő dolgokat végzi el, képviseli az osztályt a diáktanácsban, stb.. A magyarban pontos megfelelője nincs, ezért innentől az osztályelnök kifejezést használtam.
5 A japán iskolarendszerben a tanév első féléve a naptári év elején kezdődik, a nyári szünet kettészeli a tanévet. Az április ebből következően az első félév elejét jelenti.
6 Az Arany Hét az április 29. és május 5. közötti időszakot jelenti. Ezen időszak legnagyobb része szabadnap, kivéve május első két napját. Sok cég ennek ellenére vagy teljesen bezár az egész időszakra, vagy szabadnapot ad dolgozóinak. További információért link (angol nyelvű).
7 Onii-chan: Nagyon kedves megszólítása az idősebb fiú testvérnek, kb. bátyó.
8 Haruhi színválasztása a hét napjainak japán nevéből ered. Pl. a szerda japánul suiyobi, ami a víz napját jelenti, ezért a kék. A péntek japánul kinyobi, magyarul arany nap, ezért az arany, mint szín.
9 A japán iskolarendszerben minden napot a magyar osztályfőnöki órához hasonló foglalkozás zár. A könnyebb érthetőség kedvéért a szövegben osztályfőnöki óraként hivatkoztam rá.
10 A mondat utalás Arthur C. Clarke elhíresült mondatára, aminek fordítása így néz ki: Minden eléggé fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.
11 Major League: A profi baseball liga Észak-Amerikában.
12 Albireo egy kettőscsillag, ennek fényesebb tagja az Albireo Alpha csillag. Az Albireo a harmadik legfényesebb csillaga a Hattyú csillagképnek, a Földtől mintegy 385 fényévre található. További információért link.